Palócföldi kirándulás

„Északi hegyek ölelésében a palóc népművészet nyomdokán.”

            2016. május 25-én a korai órában hátizsákot, (vízzel és napi elemózsiával), valamint túra cipőt ragadtunk, és elindultunk az „Északi hegyek ölelésében a palóc népművészet nyomdokán.” Teltházas, 35 személyes busszal, jókedvűen, cseppet sem álmosan indultunk útnak. Bíztunk a szeszélyes időjárásban, hogy szép időt rendel a számunkra. Sajnos az előző nap nagyon esős és szeles volt, reméltük, hogy akkor már ki is tombolta magát. Óhajunk meghallgatásra talált, egésznap csodálatosan szép, napsütötte és meleg volt.

Első úti célunk: Mátraverebély- Szentkút Nemzeti Kegyhely, amely a Mátraverebély település határában található a ferencesek által vezetett katolikus búcsújáróhely, Mária kegyhely, amely a 2015-ben megújult szabadtéri miséző hellyel, zarándokházzal és a Szent László-forrás vadregényes parkjával várja a magyar és külföldi zarándokokat.

A legenda szerint, Szent László a kunok ellen harcolt (1091), azonban az ellenség bekerítette és egy völgybe szorult. A király egy szakadékot átugratván az első ló pata földre érkezése alkalmával víz szivárgott ki a földből. A király bárdjával kiszélesítette, és forrás tört elő. Egy 1714-es irat szerint egy néma kisfiú vizet keresvén lemaradt apjától, amikor megjelent a Szűzanya neki és egy lópatkójú mélyedésre mutatott, ahol víz csillant fel. Szomját oltotta és apja után kiáltott – meggyógyult némaságából. Ennek okán 1195-ben Szentkút lett a neve, a helyet szentnek nyilvánítják. 1700-ban aranykereszt ragyogott fel a vízben. XI. Kelemen pápa kivizsgáltatta az eseteket, az azóta megtörtént gyógyulásokat, melyek valódiságát elfogadta. 1701-ben a hívők ezrei előtt jelent meg a Boldogságos Szűz, a trónján ülve és a kis Jézust tartva a karjaiban. 1714-től Lukovics Márton kisterenyei plébános feljegyzi a csodás eseteket.

Balogh Antal remete templomépítésbe kezdett annál a forrásnál, melyet egy legenda szerint egy néma fiú talált. Az alapozás elkezdése után az Almássy család támogatásával épült fel a templom 1758-63 között. VI. Pál pápa Bazilika Minor rangot adott a templomnak 1970-ben. 2006-ban Erdő Péter bíboros Nemzeti Kegyhelynek nyilvánította. Hagymasisakú, kéttornyú barokk templom. Bejárata felett a Vereb és az Almássy család címerei láthatók. Jobb oldalán márványtáblák hirdetik a Basilica Minor rangot és azt, hogy kegyhellyé nyilvánították 1290-től. Egy másik márványtábla azt hirdeti, hogy a teljes búcsú mindennap elnyerhető, valamint ennek feltételeit. A templomban egy Szűz Mária-kegyszobrot tartanak. A mennyezeti boltozaton a következő témákat ábrázoló freskók láthatóak: Szent László vizet fakaszt, Szűz Mária mennybevétele és Szűz Mária meggyógyítja a néma pásztorfiút. Baloldalon Szent Istvánt és Assisi Szent Ferencet, míg jobb oldalon Szent Józsefet és Szent Erzsébetet ábrázoló üvegablakok láthatóak.

Nem győztünk gyönyörködni a látnivalókban, de mivel még hosszú út állt előttünk, mennünk kellett tovább. Hosszú és kis falvakkal, településekkel zsúfolt úton érkeztünk el második úti célunkhoz: Ipolytarnóci ősmaradványokhoz.

Világhírű természetvédelmi területünk a régmúlt emlékeit őrzi, egy vulkánkitörés során betemetett miocén kori, ősi kincseket. Fogalmazhatnánk úgy is, jelen idők divatját követve: a katasztrófa turizmus célpontja területünk! Az Ősvilági Pompeji  Budapesttől csupán 150 km-re, ÉK felé, Magyarország szlovákiai határának közelében található. A Miocén Parkban cápafogakkal hintett tengerparti föveny, szubtrópusi erdő hatalmas, megkövesedett fái, egzotikus növénylenyomatok, ősvilági szörnyek lábnyomai, a vulkáni tufa áradatában összesült maradványok, s mindezek eredeti helyzetükben, egy geológiai tanösvény mentén ismerhetők meg. S a rejtély a legek birodalmában: csupán a töredékek töredéke került ez idáig felszínre, a múlt nagy része lábunk alatt, még feltáratlan! Az 1836-ban elkezdődött tudományos kutatások eredményeit felfűző geológiai tanösvényünk 30 éve áll a látogatók rendelkezésére. Fedezzük fel együtt kincseit!                                                            

Geológiai tanösvényen haladtunk idegenvezető tájékoztatását hallgatva, aki képzeletben vissza–irányított minket a több millió évvel ezelőtti világba.

Egy ősi tenger, a Paratethys fenekétől - egy folyóparti, szubtrópusi esőerdő övezetén keresztül - a vulkánok tetejéig ívelő időutazás révén csöppen a látogató a történelem előtti múltba. A példásan akadálymentesített, 800 m hosszú körút utcai cipőben, esős időben is bonyodalom nélkül bejárható. A tanösvény kiállításai magyar-angol nyelvűek. Legfontosabb ősmaradványai a cápafogak, kövesedett fák, levéllenyomatok és az ősállati lábnyomok. A lábnyomos homokkövet két csarnok és egy védőpince rész mutatja be, a legújabb, folyamatban levő feltárások belső terét ideiglenes, faszerkezetű épület védi. A nagycsarnok kiállítása világszínvonalú, a terület ősmaradványai mellett az egyéb európai - és magyar lábnyomos lelőhelyek ismertetésére is kitér. Az egykori vegetációt egy ősnövény sarok rekonstrukciója teszi szemléletessé, a lábnyomok alapján rekonstruált állatok pedig háromdimenziós kivetítés segítségével elevenednek meg.

Az idegenvezetőnk igazi palócos, ízes bemutató előadását szívtuk magunkba, aki szinte a szemünk elé varázsolta az elmúlt évezredek fejlődését, s a természetromboló hatása miatti változásokat.  Gyönyörködtünk a természet csodálatos világában, tüdőre szívtuk az ózon dús friss levegőt.  Napokat is el lehetne tölteni ott a szabadban, de az idő rövidsége miatt tovább kellett indulni következő állomásunkra: Hollókőre.

A Világörökség Bizottság 1987-ben a magyarországi várományos helyszínek közül Budapest mellett elsőként a Nógrád megyei palóc falut, Hollókőt vette fel a Világörökségi Listára. A legfontosabb feltételnek, azaz az egyedi és egyetemes jelentőségnek Hollókő azzal tett - és tesz - eleget, hogy a XVII-XVIII. században kialakított falu a hagyományos településforma, a tradicionális építészet és a XX. századi mezőgazdasági forradalmat megelőző falusi élet páratlan példája, melyet sikerült eredeti állapotában megőrizni. Hollókő szelíd és harmonikus szimbiózisban fejlődött a természettel és napjainkra sem vált szabadtéri múzeummá: mindmáig élő, lakott település, melynek hagyomány–őrző lakói az épületek egy részét jelenleg is rendeltetésszerűen használják.

A falu története a XIII. századig nyúlik vissza, mivel a tatárjárás után épült fel a Szár-hegyen a vár. A sziklára épített erődítményhez egy réges-régi legenda fűződik, mely a helyiek szerint a település nevére is magyarázatot ad. Történt egyszer, hogy bizonyos Kacsics András - a XII. századtól ténylegesen a Kacsics nemzetség tagjai voltak ezen a területen a földesurak - elrabolta a szomszédos földesúr szépséges asszonyát, s épülő várába zárta. Az asszony dajkája azonban, aki "mellékállásban" boszorkány volt, szövetkezett az ördöggel, és rávette ot, hogy fiai változzanak hollóvá, és az asszonyt körülvevő erődítményt kőről kőre lebontva szabadítsák ki őt. A hollófiak így is tettek, ám - becsületükre legyen mondva - nem szórták csak úgy szerteszét a köveket, hanem egy közeli bazaltsziklán új várat raktak belőlük. Ez lett aztán Hollókő vára.

Mivel a korabeli oklevelek jobbára csak a várat említik, a faluról a középkorból pusztán az a tény ismert, hogy már a XIV. század első felében egyházas hely volt. A török hódoltság idején sok más településhez hasonlóan Hollókő is elnéptelenedett: 1715-ben mindössze három adóköteles háztartásról szólnak a vármegyei összeírások. Újratelepítése viszont hamarosan megtörténhetett, hiszen 1720-ban már nemes községként szerepelt a nyilvántartásban (ez azt jelentette, hogy lakói mentesültek az adófizetés kötelezettsége alól). A környék kedvezőtlen termőhelyi adottságai miatt hosszú időre megrekedt a település fejlődése.

A településen többször pusztított tűzvész, mivel a házakat fából építették, alapozás nélkül, és könnyen gyulladó zsúptetővel fedték, a szabad tűzhelyek felett pedig kémény helyett csak füstlyukakon szellőztettek. Az 1909-es nagy tűzvész jelentette a fordulópontot: az immár vályogfalú házakat kőalapra emelték, és szarufás tetőszerkezettel, cserépzsindellyel fedték, megőrizve eredeti formájukat. A mind a századelő hangulatát, mind az ősi palóc népi építészeti stílus emlékeit magán viselő Ófalu 1911-re nyerte el mai arculatát.

Hollókő a régiót jellemző, egyutcás falutípust képvisel, melynek alapstruktúráját a központi útra merőlegesen, keskeny szalagtelkeken elhelyezkedő házak kettős vonala jelenti. A palóc településeken a nagycsaládok szokás szerint egyetlen telekre építkeztek, és a család létszámának növekedésével az utcára néző első ház mögött egyszerűen egy újat emeltek. A falu központjában, a domb tetején kialakított "szigeten" áll a kis fatornyos, zsindellyel fedett templom, melyet 1889-ben közadakozásból építettek. Az épület kivételesen jó állapota és egyszerűségéből fakadó szépsége miatt valóságos kis ékkő.

A ma nem egészen 400 lelket számláló település közepén elhelyezkedő műemlékcsoport összesen 67 védett épületet foglal magába - ezek többnyire földszintes, kontyolt nyeregtetős parasztházak, melyek homlokfalát az utca és az udvar felől is áttört faragással díszített faoszlopos, deszkamellvédes tornácok ("hambitusok") szegélyezik. A hagyományos palóc házak többnyire három helyiségből állnak: a tornácról közvetlenül a pitvarba, azaz a konyhába lépett az érkező, ahonnan az utcafront felé a tisztaszoba nyílt, melyet a ház ura lakott családjával, hátrafelé pedig az éléskamra, melyben a gabonát tárolták, és ez volt az idősek hálóhelye is.

A falu lakói - 70 százalékuk nyugdíjas, az átlagéletkor 50 év felett van - a hollókői hagyományok túlnyomó részét ma is gyakorolják. Ünnepi alkalmakkor (melyek közül a falu számára legfontosabb a húsvéti ünnepségek sorozata) ismét felöltik kézzel szőtt és hímzett népviseletüket. A tradicionális női öltözék a tarka színű szoknya, mely alatt munkához általában csak kettő, nagyobb ünnepeken viszont akár 20 alsószoknyát is viseltek. A fehér vászon ingváll fölé színes - az ünnepi viselethez gazdagon hímzett - "lajbit" öltöttek, de a palóc lányok és asszonyok legszembetűnőbb ékessége a színes szalagokkal, gyöngybefűzéssel készített főkötő volt.

Hollókő tehát mindmáig a múlt egy eredeti állapotában megőrzött szelete, és ez legértékesebb kulturális kincseink közé emeli. Kicsi és nagy, idős és fiatal számára egyaránt tanulságos, emlékezetes ellátogatni a kis palóc faluba.

Mivel csak egy sima hétköznapra esett az ottani kirándulásunk, nem volt nagy élet az Ófaluban. Bár a Fabatka játszótér, a Fazekas ház és egyéb bemutatós ház azért nyitva voltak, mégis kihaltnak tűnt az utca. Volt posta múzeum, falu múzeum is. A várba sajnos idő és energia hiány miatt nem tudtuk felmenni. A kistemplomban csak az előtérbe lehetett belépni.  A pékségben finom friss perecet és kalácsot tudtunk vásárolni, viszont a fagyizó forgalma is megnőtt általunk.

Kirándulásunk befejező szakasza Gyöngyöspata felkeresése. Nagyon szép, gondozott városkép benyomását keltette amikor megérkeztünk. A templom gondnoka már várt minket és megnyitotta előttünk a Kisboldogasszony templom kapuját és elmesélte a település, és a templom történetét.

Gyöngyöspata a Mátra délnyugati lábánál fekszik. Ez a terület már a magyarok előtt is lakott volt. Vaskor, avar és a honfoglalás kori sírokat is tártak fel. A 12. században épült és az idők során folyamatosan bővített, átépített, Kisboldogasszony templom a település legfőbb látványossága, illetve a benne található Jessze-fa oltár, ami Európában egyedülálló műkincs, Jézus családfáját mutatja be.

A 12. században kis román templom épült itt, amelynek félköríves szentélye volt. Az alapfalait a mai templom északnyugati negyedében tárták fel. Az agyagba rakott patakkőből falazott templom hajója 8,5 × 6,6 méter területű volt, amelyhez kelet felé 3,5 méter mélységű félköríves szentély csatlakozott.

A 13. században tornyot építettek eléje és az északi oldalon kápolnával bővítették. A kutatás azt is kiderítette, hogy a francia előképek szerint megformált szegedi Szent Demeter-templomhoz hasonlóan, alul négyzetes formájú volt, feljebb nyolcszögű hasábban folytatódott. A tatárjárás idején építhették az északi oldalhoz a Szent András-kápolnát, amikor a fő esperes leköltözött a faluba.

Nekcsei Demeter egyenes záródású szentéllyel bővítette és kifestette az épületet egyes feltételezések szerint(forrás: Tájak-Korok) Károly Róbert király Bolognában tanult festő mesterével, Hertur mesterrel. Később a 14. század végén a déli oldalához sokszög záródású hajó épült, szintén falfestményekkel díszítve.

A Jessze-fa oltár: A kő oltárasztalt burkoló faborításon virágos rétet faragott a szobrász. Középen a gyertyapadon Izai (Jessze vagy ahogy a pataiak nevezték Jekse) életnagyságú szobra fekszik, akinek a törzsökéből hatalmas fa sarjad, annak ágai tojásdad alakban keresztezik a Mária születését ábrázoló festményt. A fa ágain Jézus ősei (királyok, próféták, köztük Salamon és Dávid) ülnek, az összehajló ágak felett Mária trónol a kisdeddel. A fa két oldalán egy-egy kandelábert tartó angyal áll, gyertyák világítják meg a fatörzsön nyíló tabernákulum ajtót. 1806-ban a szobor elé copf stílusú oltárszekrényt állították, ekkor csonkították meg a szépen faragott, ősz hajú Jesszét. A 8 méter magas Jessze-fa törzsén iratszalagok kígyóznak az Énekek énekéből vett idézetekből. 1868-ban földrengést követő tűz okozott kárt az oltárban.   A tűzkár nyomait 1878-ban Reinhard és Hatzunder pesti aranyozó tüntette el.

A templomban őrzik Károly Róbert tárnokmestere – és a falu szülötte – Nekcsei Demeter által szerkesztett Nekcsei biblia egy másolatát.

Fáradtan, de élményekkel gazdagon indultunk haza. Vidám hangulatban, énekelve és vicceket mesélve értük el Eger város határát, majd a buszunk végállomására érve mosolyogva köszöntünk el egymástól a következő klubnapi találkozóig.

(A történelmi szemelvényeket az internetről ollóztam).

Eger, 2016. május 25.

A Kirándulásról készült képgaléria megtekinthető itt.